Volt egyszer egy mérnök, aki házakat tervezett. Egy hibája volt csupán ezeknek a gyönyörű házaknak: nem voltak 100%-os minőségűek. Az egyiknek nem volt rendes alapja. A másikba nem megfelelő anyagokat tervezett, a harmadik teteje folyamatosan behajlott. A negyedikben nem volt kémény. Az ötödikben … Szóval nem voltak 100%-osak ezek a házak. Mégis jól ment neki, mert az emberek már rég hozzá voltak szokva ahhoz, hogy semmi nem 100%-os. Még állandó kifejezésük is volt erre: „Semmi sem tökéletes.”

Aztán, amikor jött egy nagyobb vihar, ezek a házak csúnyán megrongálódtak. A behajlott tető leomlott, és a lehulló cserepek súlyos sérüléseket okoztak. A vihar következtében keletkező kisebb földcsuszamlás elmozdította a gyenge alappal rendelkező házat, ami életveszélyessé vált, nem lehetett lakni benne, földönfutóvá vált a tulajdonosa, akinek ez a ház volt az egyetlen vagyona. A kémény nélküli házba nem lehetett alternatív fűtést betenni a vihar miatt hosszú időre kimaradó áram miatt, így az ott lakók csúnyán megbetegedtek a hideg miatt. Amibe nem megfelelő anyagok voltak beépítve, annyira megrongálódott a beázások miatt, hogy bepenészedtek a falak, és ez az ott lakóknak sokáig légúti gondokat okozott, a házuk értéktelenné vált.

Ezt egyetlen mérnök okozta, aki nem volt 100%-os.

Ez a mérnök egy egyetemen tanult, ahol nem volt fontos 100%-os tudást adni. Elég volt, ha görbült az a jegy, és a mérnökhallgató átment a vizsgán, aminek örömére a félévzáró bulin annyira leitta magát, hogy még azt a keveset is elfelejtette, amire a görbe jegyet megkapta.

A mérnökhallgató természetesen tovább folytatta tanulmányait, és a további tudásanyagnak, ami a fent említett görbe jegyre épült, így nem volt megfelelő alapja.

Az egyetem öt kerek esztendőig tartott. A jegy mindig görbült. Másképp nem is lehetett egy ilyen komoly intézményt elvégezni!

Ezt a mérnököt általános iskolában, gimnáziumban, és az egyetemen olyan tanárok tanították, akik szintén elhitték saját hivatásukról, hogy nem kell 100%-osnak lennie. Sőt nem is lehet 100%-os, hiszen vannak ugye buták, akiknek úgyse lehet megtanítani, és vannak okosak, azok viszik majd valamire úgyis, de az okosak között is van olyan, aki csak ehhez tehetséges, más pedig csak ahhoz. Így aztán hiába erőlködik egy tanár, úgyse lehet soha semmi 100%-os.

Így aztán, ha egy gyerek nem volt 100%-os, a tanár természetesen elnézően mosolygott, és azt mondta, hogy ez nem baj, a lényeg, hogy görbüljön az a jegy, és megsimogatta a gyerek fejét, a szülőnek pedig azt mondta, hogy minden rendben van.

Így aztán az ember már kisgyermekkorában hozzászokott ahhoz, hogy nem kell 100%-osnak lennie.

Mindennek ellenére volt pár diák, aki erőlködött, mert szeretett volna 100%-os lenni. És volt pár tanár, aki vért izzadt, mert szeretett volna 100%-os tudást adni.

Az ilyen diákokat megnyugtatták azzal, hogy majd később megérti, majd később összeáll a kép.

Az ilyen tanárokat megnyugtatták azzal, hogy ezt úgyse lehet elérni, aki pedig ennek ellenére mégis próbálkozott, megfenyegették, hogy ne csináljon olyan hülyeségeket, hogy a gyerekeket órán engedi lufizni vagy bukfencezni, vagy az előírt tananyagtól lényegesen eltérni, vagy egyéb más butaságokat csinálni.

Egy országban sok százezer pedagógus foglalkozik sok százezer gyerekkel. Az iskolából évente gyermekek százezrei kerülnek ki nem 100%-os tudással. Az a tévhit, hogy nem lehet semmi tökéletes, olyan mélyre beitta magát az emberek agyába, hogy észre sem veszik, hány emberi tragédia mögött áll a nem megfelelő szintű oktatás.

Olyan mélyre beitta magát ez a tévhit, hogy nem tűnik fel senkinek, hogy a 2016-os rendkívül alacsony PISA felmérés eredménye teljesen egyenesen következik nemcsak a jelenlegi oktatás hogyanjából, de egyenesen magából a tanárképzés, és a tanárok továbbképzésének a hogyanjából is.

Már el se gondolkodnak azon a lehetőségen, hogy mi lenne ha… Mi lenne, ha egy tanár, amikor a gyermek nem 100%-os, megnézné, hogy mit nem értett meg, és segítene neki, és ezt teljes természetességgel meg is tenné, hiszen rendelkezik a megfelelő tudással, és eszközökkel.

Mi lenne akkor, ha a tanárok, amikor a gyerekek nem 100 %-os felmérőt írnak, hanem rosszabbat, akkor nem a gyerekekben, hanem saját magukban keresnék a hibát legelőször, de meg is lennének az eszközeik a korrigálásra, hiszen az egyetemen, főiskolán ilyen tudást kapnának ők is. És ez nem kudarcnak számítana, hanem sikernek, hiszen sikeresen korrigált a tanár valamit, amit a gyerek nem értett meg. De hát ez lenne a dolga valójában! Nem?

Tedd fel magadnak te is a kérdést: Mi lenne ekkor?

A tudás házát fel lehet-e építeni 100%-osnál gyengébb alapra, hiányzó téglákkal, vagy nem megfelelő minőségű résztudásból?