Amikor arról mesélek, hogy a kisfiam hétéves korában teljesen iskolaéretten, büszkén, boldogan ment első osztályba, arra számítva, hogy egy csodálatos helyre kerül, ahol sok érdekes dolgot tanulhat, és eljutok odáig, hogy ez a lelkesedés miként tört meg benne egészen annyira, hogy ki kellett vennünk az iskolából magántanulónak, nagyon nagy érdeklődést kelt mindig.

Mert ez nem rajtunk, szülőkön, és nem a gyereken múlt.

Végig kellett élnünk, ahogy az iskola elkezdi tönkretenni őt. Egészen olyan alapdolgoktól kezdve, mint például a bioritmus felborulása.

Máig nem szívesen beszélek erről.

Mégis nem maradhat említés nélkül, hiszen ezzel nem vagyok egyedül, nagyon sok szülő van még rajtam kívül, aki tudja, mi áll ezen sorok mögött.

Második osztály első féléve után vettük ki az iskolából. Bár kitűnő bizonyítványt hozott haza, a gyerek majdnem egy idegroncs benyomását keltette a külső szemlélőben, ha tanulásról volt szó.

Nehezen, betűzve olvasott, betűt tévesztett, és mivel nem értette meg, amit olvasott, hisztirohamokban tört ki.

Ha bármit el kellett olvasnia, dühösen csapkodott.

Egyszerűen szólva: utált olvasni.

Természetesen az írást is utálta, és utált mindent, ami az iskolához kötődött.

Ebben az állapotban vettem át a kollégától.

Először is, 2-3 hétig meg se említettük neki az iskolát, vagy, hogy tanulni kéne. Hagytam, játsszon kedvére, mintha nyári szünet lenne.

A levegőben tapintani lehetett a hála érzését, ami a gyerekből sugárzott.

Én ez alatt az idő alatt átnéztem a tananyagot, a NAT-ot (Nemzeti Alaptanterv), hogy milyen követelmények vannak, és a rendelkezésre álló tankönyveket, munkafüzeteket.

A tanárokat hiába kérdeztem arról, hogy mi lesz a tanév végi elvárás, nem kaptam érdembeli választ. Egyedül voltam.

Úgy döntöttem, hogy legelőször az olvasást kell rehabilitálni, mert anélkül a tanulás sem fog menni.

Igen, de hogy? Miképpen?

Elkezdtünk intenzíven könyvtárba járni, könyveket nézegetni, az ott lévő játékokkal játszani.

Idővel a könyvtárlátogatások is szépen kezdtek egyre hosszabbá válni, a fiam pedig már érdeklődve nyúlt a könyvekért.

Végül a Geronimo sorozatnál ragadtunk le. Elkezdte olvasni ezeket a gazdagon illusztrált, nagy, olvasható betűkkel írt humoros történeteket.

Az olvasás gyorsan ment: ezekből a könyvekből egy oldal egy jól olvasó ember számára csupán 2-3 percet vesz igénybe, vagy annyit se, de egy nehezen olvasó gyermeknek pont megfelelő kihívás, amit le tud győzni, és a fordulatos, tanulságokban, tanításokban gazdag, ugyanakkor vicces történet befogadása tökéletes jutalom az erőfeszítésért cserébe. Amikor büszkén jelentette be, hogy már két oldalt elolvasott, mindig meglepődtem, a könyvet ellenőrizve elismerően megdicsértem, hogy “Ez bizony nem semmi!”. Szép fokozatosan nőtt a bejelentett oldalak száma. Aztán megértük, hogy az első könyvét önállóan kiolvasta.

Hát így kezdtük.

Ez annyira jól sikerült, hogy pár Geronimo könyv után egyből a Harry Potter jött, ami annyira lebilicselte a fiamat, hogy nem bírta letenni.

Szívmelengető látvány volt a nappaliban csendben olvasó (és néha felkacagó) gyerek, aki pár hónapja még dührohamot kapott, ha könyvet látott.

Második osztály év végére, mire eljutottunk a magántanulói vizsgára, hangos olvasása kiemelkedett a többi társa közül.

Azt mondod túl egyszerű?

Nem volt semmi hókusz-pókusz, diszlexia és ilyesmi?

Nem bizony. A gyermek nem bonyolult. Mi felnőttek nem tudjuk megérteni őt – inkább ezzel van a baj. Csak ezt nehezebb beismerni.