“Mary Poppins csöndesen tett-vett a gyerekszobában; szépen összerakta Annabel új ruháit.

A napsugár besurrant az ablakon, átsiklott a szobán, fel a bölcsőre.

Nyisd ki a szemed – suttogta –, s én fényt varázsolok bele!

A bölcső takarója megremegett. Annabel kinyitotta a szemét.

Jó kislány vagy! – mondta a napsugár. – Látom, kék a szemed. A kedvenc színem! Úgy ni! Ennél fényesebb szempár sehol sem ragyog! – Azzal könnyedén kisurrant Annabel szeméből, és lesiklott a bölcső oldalán.

Köszönöm szépen! – mondta udvariasan Annabel.

Feje fölött langyos szellő lebbentette meg a muszlinfodrokat.

Fürtöket kérsz, vagy sima hajat? – suttogta a szellő, és besuhant Annabel mellé a bölcsőbe.

Jaj, fürtöket kérek! – mondta halkan Annabel.

Persze, sokkal könnyebb bánni a fürtös hajjal – helyeselt a szellő. Körülsimogatta Annabel fejét, óvatosan felkunkorította selymes haját, azután kilibbent a szobából.

Megjöttünk, megjöttünk! – harsant föl az ablakból egy hang. A seregély visszatért a párkányra. Mögötte pedig, bizonytalanul billegve, leszállt egy nagyon fiatal fióka.

Mary Poppins fenyegetőleg közeledett feléjük.

Takarodtok innen! – mondta mérgesen. – Szemetelő verébnépségnek semmi keresnivalója a gyerekszobában…

Hanem a seregély, oldalán a fiókájával, gőgösen elszárnyalt Mary Poppins mellett.

Nagyon leköteleznél, Mary Poppins, ha nem felejtenéd el – mondta metsző hangon –, hogy egész családom felettébb jó nevelésben részesült. Még hogy szemetelünk!

És ügyesen leszállt a bölcső szélére, támogatva bizonytalanul billegő fiókáját.

A kismadár körbebámult nagy, kérdő szemével.

A seregély a párnához szökdécselt.

Annabel, kedves – kezdte fojtott, behízelgő hangon. – Tudod, én nagyon-nagyon szeretem a finom, omlós, ropogós babapiskótát. – Szeme mohón csillogott. – Nincs nálad véletlenül egy darab?

A fürtös fej megmoccant a párnán.

Nincs? Hát talán még kicsit fiatal vagy a piskótához. Barbara nővéred – kedves kislány volt, nagyon jószívű, és barátságos – sose feledkezett meg rólam, tudta, hogy nagyon szeretem a piskótát. Úgyhogy a jövőben, ha esetleg te is félre tudnál tenni öreg barátodnak néhány morzsácskát…

Persze, majd félreteszem – mondta Annabel a takaró redői közül.

Rendes lány vagy! – krákogott helyeslően a seregély. Félrebillentette a fejét, és kerek, fényes szemével Annabelre bámult. – Remélem – mondta udvariasan – nem fáradtál el nagyon az utazásban.

Annabel megrázta a fejét.

Honnan jött? – csipogott hirtelen a fióka. – Tojásból?

Hm! – horkant fel gúnyosan Mary Poppins. – Talán verébnek nézed?

A seregély sértett, gőgös pillantást vetett Mary Poppinsra.

Hát akkor micsoda? És honnan jött? – kiáltott éles hangján a fióka, meglebbentette kurta szárnyát, és a bölcsőre bámult.

Mondd csak el neki, Annabel! – krákogott a seregély.

Annabel keze megmozdult a takaró alatt.

Föld vagyok és levegő és tűz és víz – mondta halkan. – A sötétségből jövök, ahol minden kezdődik.

Ó, milyen sötét van ott! – mondta halkan a seregély, és mellére hajtotta fejét.

A tojásban is sötét volt – csipogta a fióka.

A tengerről jövök és a tengerárból – folytatta Annabel. Az égből és csillagaiból; a napból és ragyogásából…

Ó, hogy ragyog! – bólogatott a seregély.

És a föld erdőiből jövök.

Mary Poppins, mintegy álomban, ringatta, ringatta, egyenletesen ringatta a bölcsőt.

És? … – suttogta a fióka.

Kezdetben lassan jöttem – mondta Annabel –, mindig csak aludtam, mindig csak álmodtam. Emlékeztem mindarra, ami voltam, és arra gondoltam, ami leszek. És amikor végigálmodtam az álmomat, felébredtem, és gyorsabban jöttem.

Egy pillanatig hallgatott, kék szeme csupa-csupa emlék.

És aztán? – unszolta a fióka.

Hallottam utamon a csillagok énekét, és meleg szárnyak rebbentek körülöttem. Eljöttem az őserdő vadjai mellett, átkeltem a sötét, mély vizeken. Hosszú utazás volt.

Annabel hallgatott.

A fióka nem vette le róla fénylő, kérdő tekintetét.

Mary Poppins keze csendesen feküdt a bölcső oldalán. Már nem ringatta Annabelt.

Bizony, hosszú utazás volt – mondta halkan a seregély, és felemelte a fejét. – S ó de hamar elfelejted!

Annabel megmozdult a paplan alatt.

Nem! – mondta magabiztosan. – Sohasem felejtem el.

Bolond beszéd! Csupa-csupa csacskaság! Hogyne felejtenéd el! egy hét sem telik bele, s már egy szóra sem emlékszel; sem arra, hogy ki vagy, sem arra, honnan jöttél!

Annabel dühösen rugdalózott angolpólyájában.

Dehogyisnem! Dehogyisnem! Hogy felejteném el?

Úgy, ahogy mindenki más! – mondta élesen, gúnyosan a seregély – Minden buta, emberi lény, csak ő nem! – bökött a fejével Mary Poppins felé. – Ő más, ő csudabogár, a különlegesség, a …

Elhallgass, te veréb! – kiáltott Mary Poppins, és a seregély felé csapott.

Hanem az durván nevetett, és lesöpörte fiókáját a bölcső széléről, s elröppentek az ablakpárkányra.

Kifogtam rajtad! – mondta szemtelenül, míg elsuhant Mary Poppins mellett. – Hohó, hát ez meg micsoda?

Odakint a folyosón kiabálás hallatszott, a lépcsőn pedig lábdobogás.

Nem hiszek neked! Azért sem hiszek neked! – kiabált vadul Annabel.

Ebben a pillanatban Jane és Michael és az ikrek rontottak be a szobába.

Brill néni azt mondja, mutatni akar nekünk valamit, Mary Poppins! – mondta Jane, és ledobta kalapját.

Mi lehet az? – kérdezte Michael, és körülkémlelt a szobában.

Nekem is mutassa meg! Nekem is! – visítoztak az ikrek.

Mary Poppins haragosan nézett rájuk.

Mi ez, gyerekszoba vagy állatkert? – tudakolta mérgesen. – Erre feleljetek!

Áll … izé … úgy értem … – Michael sürgősen elhallgatott, mert elkapta Mary Poppins pillantását. – Úgy értem, gyerekszoba – fejezte be szárnyaszegetten a mondatot.

Jaj, nézd, Michael, nézd! – kiabált Jane izgatottan. – Mondtam, hogy valami fontos történik! Új kisbaba! Jaj, Mary Poppins, tarthatom egy kicsit?

Mary Poppins dühös pillantást vetett a gyerekekre, lehajolt, kiemelte Annabelt a bölcsőből, és leült vele a karosszékbe.

Óvatosan, legyetek szívesek, óvatosan! – figyelmeztette a körülötte tolongó gyerekeket. – Ez kisbaba, nem csatahajó!

Fiúbaba? – kérdezte Michael.

Nem, kislány, Annabelnek hívják.

Michael és Annabel egymásra bámultak. Michael odaadta az ujját Annabelnek, és a kisbaba erősen megszorította.

Az én babám! – mondta John, és nekiszaladt Mary Poppins térdének.

Az én nyuszikám! – mondta Barbara, és meghúzgálta Annabel takaróját.

Ó! – sóhajtott Jane, és megérintette Annabel szélbodorította fürtjeit. – Milyen kicsike és milyen édes! Olyan, mint egy csillag! Honnan jöttél, Annabel?

Annabel nagyon megörült a kérdésnek, és elölről kezdte történetét.

A sötétségből jövök … – mesélte halkan.

Jane felnevetett.

Milyen furcsa kis hangokat ad! – kiáltotta. – Bárcsak tudna beszélni, és elmondhatná!

Annabel rábámult.

De hiszen épp most mesélem! – tiltakozott és rugdalózott.

Haha! – rikácsolt a seregély gorombán az ablakból. – No, mit mondtam? Elnézést, hogy kacagok!

A fióka is kuncogott a seregély szárnya mögül.

Talán a játékboltból jön – mondta Michael.

Annabel dühösen kikapta az ujját Michael kezéből.

Ugyan, ne butáskodj! – mondta Jane. – Biztosan Simpson doktor bácsi hozta az orvosi táskájában!

Igazam volt, vagy nem volt igazam? – a seregély öreg, fekete szeme huncutul villogott Annabelre.

No mondd csak meg! – kiáltott gúnyosan, és diadalmasan verdesett a szárnyával.

Annabel válasz helyett Mary Poppins kötényébe rejtette arcát, és sírva fakadt. Vékony, magányos első sírása végigzengett az egész házon.

Kívánom Nektek, és gyermekeiteknek, hogy ne felejtsétek el, honnan jöttetek. Könnyebb megértenünk őket, ha mi magunk is emlékezünk arra, milyen volt gyermeknek lenni.