2017-et írunk. Egy felgyorsult világban élünk.

Ki tudja, mi lesz itt húsz év múlva, mikor gyermekeink fiatal felnőttként próbálnak önállóan megkapaszkodni majd, önállóan megélni, munkát találni.

Milyen képességekre, készségekre lesz majd szükség? Milyen tudás lesz majd fontos?

A harmadikos fiam megkapta első kimustrált SIM nélküli mobiltelefonját. Természetesen az elsős kistestvér sem akar lemaradni, így a fiókból előkerült még egy jó régi, már használaton kívüli készülék. Ezeket fényképezésre, zenehallgatásra, ilyesmikre tudják használni. Már ilyen fiatal korban, éppenhogy megismerkedtek az írott betűkkel, kezdődik a képernyő simogatása, és a mobiltelefonos jegyzetkészítés. A betűket már nem papírra kanyarítják, hanem egy telefon memóriájába pötyögik be egy jegyzettömb nevű app-ba.

Ezt nevezik a technika fejlődésének, és mi itt élünk a változások közepette.

A tantermekben a gyerekek továbbra is vigyázzállásban hangos kórussal köszöntik a tanárt, a hetes jelent, a tanár megköszöni, leülj-t vezényel, és kezdődik a tanóra. Néha az az érzésem, hogy a tanítás mai valóságának már szinte semmi köze nincs ahhoz a valósághoz, amiben a gyerekek élnek, élni szeretnének.

Ha a témát lemeztelenítjük, és csupán annyit nézünk meg, mi a cél, és hová akarunk eljutni a gyerekekkel, csak ennyit nézünk meg, semmi mást, akkor talán világosan körvonalazódnak a célok: Alsóban tanuljon meg stabilan írni, olvasni, számolni. Utána ezekre a stabil képességekre építhetik az ismereti tárgyakat: az irodalmat, a nyelvtant, a biológiát, kémiát, földrajzot, idegen nyelveket, stb…

És akkor körülnézünk: Hol vagyunk most? Hol vagyunk most 2017-ben?

Mi ez az egész poszt-poroszos stílus még mindig?

Amikor a tanítás reformjáról van szó, nem arra van igazából szükség, hogy a krétás táblát leváltsa az interaktív tábla.

Nem arról van szó, hogy a kivetítőgép helyett törpe projektor legyen.

Arról van szó, hogy le kéne nyúlni a gyökerekig, az alapokig, és szinte nulláról, egy teljesen más rendszer szerint újraszervezni az oktatást. Ha a világgal haladni akarunk, akkor már nem tekintélyelvűen, majd én megmondom, mit kell tudnod erről meg erről, stílusban kéne tanítani.

Igen, az igaz, hogy a tanároknak is nagyon ott kell lenniük, mert nem tudnak majd a tankönyvre hivatkozni, hogy le van adva az anyag, és kész.

Mikor lesz végre stabilan beépült szakmai alapelv, hogy ha a diák valamit nem tudott megtanulni, vagy valamit nem ért, vagy szerzett egy rossz jegyet, az a tanár hibája? Az, hogy amikor a tanár rossz jegyet ad, akkor saját magát osztályozza?

Mikor értékelhetik végre az iskolában a diákok a tanáraikat? Csak úgy gondolom, mint ahogy néhány fizetős, alternatív iskolában ez teljesen természetes, hiszen ha nem így lenne, a tanárok nem igyekeznének JÓL tanítani. Ha nem igyekeznének jól tanítani, akkor nem lennének fizetőképes jelentkezők, az iskola pedig bezárhatná a kapuit.

Tudom, hogy most erre sokan felhorkannak, és jönnek majd kritizálni, hogy nem egészen úgy van az.

Pedig úgy van.

Egészen addig, amíg a tanítás mikéntjét nem helyezik egy, a régitől teljesen, gyökeresen eltérő alapra, nem is fogják ezt megérteni.

A gyökeresen eltérő alap nemcsak a diákokkal való bánásmódot jelenti. A tanárokkal való bánásmód szintén beletartozik. A tanárok nem lehetnek többé a nemzet napszámosai, hiszen a jövő generációt tanítják, és egy társadalom életében mi lehet ennél értékesebb, nagyobb kincs? Nincs nagyobb érték, mint egy testileg-lelkileg egészséges, és stabil tudással, a kor igényeinek megfelelő készségekkel rendelkező új generáció. Tanárnak lenni kivételezett státuszt kéne jelentenie. Nem pedig egy teljesen kiszipolyozott, mindenki által megalázott státuszt.

És akkor lenne remény a társadalom megújulására is.