Nyílt nap volt az iskolában. Elsős kislányom izgatottan és örömmel készült a nagy eseményre, többször is kérdezte, hogy ugye megyek én is, ezzel mintegy bebiztosítva, hogy ott legyek, ne feledkezzek meg róla. Jómagam érdeklődve ültem be az osztályterem végébe a többi kíváncsi szülő közé. Büszkeség töltött el, látva elsős pici lányomat, ahogy a padban ül, és dolgozik,odafigyel, ír, rajzol az órán.

A tanárnéni szakmai felkészültsége, és pedagógiai érzéke előtt le a kalappal. Látszott, hogy nem egy látványórán veszünk részt, hanem ő tényleg ezt csinálja a gyerekekkel minden nap.

Az óra felépítése fokozatos nehézségű gyakorlatokat tartalmazott, pont, mint ahogy egy énekes bemelegíti a hangszálait. Később már olyan nyelvtörőket mondtak el a gyerekek folyékonyan, játszi könnyedséggel, és látható örömmel, ami egy felnőttnek is becsületére vált volna.

Az olvasmány (Móricz Zsigmond: Iciri-piciri c. verses meséje) előtt a tanárnéni átvette a gyerekekkel a gyaníthatóan ismeretlen szavakat. Ilyen szópárokkal van tele, mint pl.: “kaszáló”, vagy “kószáló”. Megbeszélte velük a mese szerkezetét, rávezette őket arra, mit jelent, hogy verses mese.

Az olvasmányt mondatonként olvasták fel, értelmezték, és akkor haladtak tovább, ha mindenki értette, miről van szó.

Utána pedig elbábozták a mesét! A gyerekek mozgatták a bábokat! Még az erdő, a kaszáló és a tököcske is egy báb volt! Hát majdnem elolvadtam.

Ebben az órában A Tanulás és Játék, sőt még a Tanulás, és Kézírás c. könyvem minden eleme alkalmazásban volt!

Ott legszívesebben, ha megtehettem volna, még a lábnyomát is aranyba öntöttem volna ennek a tanárnéninek!

Nem is véletlen, hogy ebbe az osztályba járó elsős gyerekek bizony még jóval a tanév vége előtt egyre másra kezdenek el folyékonyan olvasni. Ma reggel az egyik kislány kezében a Ruminit láttam. Az én pici lányom pedig már nekem olvas esténként esti mesét!

Mi ez, ha nem ékes bizonyítéka annak, hogy a tanár okozza, vagy nem okozza a gyerekek iskolai eredményeit!

Láttam mást is ezen az órán. Láttam az éles különbséget a gyermekek szókincse között. Az egyik véglet az volt, aki kívülről tudta a mesét. Neki láthatóan sokat mesélnek / meséltek a szülei. És volt olyan gyermek is, akinek szavakat kellett értelmezni. Bizony, ő dolgozott legkeményebben ezen az órán, és a tanárnéni felkarolta, segített neki.

Itt láttam az élő eredményét annak, mit tesz, ha egy szülő rendszeresen mesél a gyermekének. Mit tesz, ha a gyermek nem a rajzfilmekből ismerkedik nyegle szavakkal: “Nemá, haver!”

Mit tesz, ha a szülők ajkáról tanulja meg anyanyelve szókincsét.

De mit is meséljen a szülő?

Erre tudok egy olyan bevált receptet, amihez csukott szemmel igazodhatsz: népmeséket mesélj a gyermekednek. Ne műmeséket. Itt nem arról van szó, hogy leértékelem a mai magyar meseírókat. Nem.

A népmese azért tökéletes választás, mert olyan a szókincse, olyan állandó szófordulatok vannak benne, amelyet a gyermek könnyen elsajátít. A népmese alap illemszabályokat tanít: “Illendően köszönt.”

“Az fogadta a köszöntést, és megkérdezte, mi járatban van.”

Alap kommunikációs paneleket tanít, visszatérő módon, amelyeket a gyermek észrevétlenül elsajátít.

A népmesék szimbólumvilága a kisgyermek nyelvén íródott.

A szereplők többnyire szimbolikus alakok. Például a legkisebb királyfi / királylány olyan figura, akivel a pici 2-5 éves gyermek könnyen azonosul. A főhős, akivel a gyermek azonosul, sikeresen teljesíti küldetését, legyőzi a veszélyeket és az akadályokat; megnyugtatóan zárul a történet. Növeli a gyermek önbizalmát.

A jóságos tündér, aki a főhős kívánságait teljesíti, megfeleltethető a jóságos édesanya alakjának, de ugyanakkor a gonosz boszorkány, aki a főhősnek útjában áll, szintén megfeleltethető az anyának, hiszen mit is lát egy gyermek az anyjából, aki éppen valamiért kiabál vele, vagy megbünteti? … Hát egy gonosz boszorkát. Ne legyen illúziód… 🙂

Szóval, első helyen magyar népmeséket olvass. Újra meg újra. Ismételd őket, egész addig, amíg a gyerek már valami újat nem kér.

Körülbelül 5-6 éves korában jut el oda, hogy új mesét kér, mert már betéve tudja a magyar népmeséket.

Ekkor vedd elő a más, környező, európai népek népmeséit.

Német népmesék: A Grimm mesék. A Grimm fivérek voltak a német népmesegyűjtők, mint nálunk Kodály és Bartók, a népdalgyűjtők.

Tehát a Piroska és a farkas, a Jancsi és Juliska, a Hófehérke és a hét törpe, a Csipkerózsika, nem magyar népmesék.

Erre ügyelj.

És amikor a népmese korszaknak vége van, addigra gyermeked már alsós lesz.

Olvass neki görög regéket – cenzúrázva valamennyire, ne szó szerint, de ebben a korban már egy ilyen szintű népmesei alapozással be tudják fogadni. Mire végig érsz ezen is, a gyermek kinövi az alsó tagozatot, és úgy megy felsőbb osztályokba, hogy olyan szintű alapműveltsége van, amire még középiskolás korában is támaszkodhat.

Ez nálam nagyon jól bevált. Én így meséltem, és mesélek most is a gyermekeimnek.

Felmerül a kérdés: Nem túl idős-e a 9-10,éves vagy akár ennél is nagyobb gyermek ahhoz, hogy a szülő még mindig “helyette” olvassa fel a meséket?

Határozottan kijelenthető, hogy nem. A meseolvasás nemcsak a mese felolvasását jelenti a gyermeknek, hanem egy olyan intim, és érzelmi biztonságot adó együttlétet is, amire szüksége van a gyermeknek.

További olvasásra javaslom ezt a cikket ebben a témában.