Egyik előző bejegyzésemben azt merészeltem állítani, hogy a fix fizetés az a rablánc, amire felfűzik az embereket.

Tudom, hogy sokan nem értik mire gondolok.

Nem, nem őrültem meg.

Tényleg úgy gondolom, hogy legyen egy akkora alapfizetés, amiből a fix költségeket fedezni lehet, és a bér többi része pedig teljesítményfüggő. Én magam így dolgoznék a legszívesebben, mert ez adja meg az anyagi kiemelkedés lehetőségét. Például, szívesen lennék újból tanár ilyen körülmények között, mert tudnám, hogy nem más határozza meg a fizetésemet, hanem én magam.

Tudod mit csinálnék, tanárként egy ilyen rendszerben? Felelősséget vállalnék! A gyerekeket pont úgy tanítanám, ahogy ŐK igénylik. Kidobnám a francba az alkalmatlan tankönyveket, és használható oktatási segédeszközöket szereznék be.

A tankönyv az nem más, mint oktatási segédeszköz, ugyanis egy jó tanár (ugye, aki jó a szakmájában), képes egy szál krétával egy üres tábla előtt tanítani, de a régi görögök is képesek voltak bottal homokba rajzolt ábrák alapján ismereteket átadni.

Egy tanárnak nem lehetne előírni, hogy milyen oktatási segédeszközt használjon. Pont olyat kell használni, amilyet a gyerekcsoport igényel.

Tovább menve, folyamatosan kutatnám, hogy lehetne még jobban, még hatékonyabban tanítani, állandóan továbbképezném magam, saját magam által megválasztott témákban – a saját jól felfogott érdekemben, hiszen, ha jobban tanítok, több lesz a bevételem! Tehát, én tudnám a legjobban, hogy mire van szüksége a rám bízott gyerekeknek, és saját magamnak is ahhoz, hogy sikeres legyek a munkámban.

Tehát, kialakul szinte azonnal egy természetes fejlődési spirál, ami felfelé mutat: A tanár tehetséges, jól tanít. Tudja, hogy ha sikeres, több lesz a fizetése. Felelősséget vállal. Folyamatosan képzi magát, és korrigálja magát, ha hibázik. A gyerekek szeretnek hozzá járni, a szülőkkel jó a kapcsolata. Ebben a rendszerben valódi sikert érhet el. Öndeterminált. Egy ilyen pedagógushoz merjen csak valami bürokrata felülről okoskodni, hogy így meg úgy… Elküldené rövid úton melegebb éghajlatra!

És mi van ma? Bértábla. Hiába vagy tehetséges pályakezdő, ha megfeszülsz, akkor is a bértábla mondja meg, mekkora lesz a fizetésed, amit egy hónapban majd be kell osztanod.

Kötelező továbbképzés, kreditpontok gyűjtése. Még egy agytágítás. Nem sok értelme volt, de eltöltöttük valahogy az időt, és ki van pipálva… Merthogy úgyis a kötelezően előírt tankönyvcsaládból taníthatok csak, semmi másból. Igen, tudom, hogy minden osztály más, más gyerekek ülnek a padban, mégis ugyanazt kell tanítanom nekik, ugyanúgy. Miért? Mert minek törjem magam? Mindent felülről irányítanak, én abba nem tudok beleszólni.

Elég a fizetése? Nem. Nem elég. De nő egy kicsit majd pár év múlva, meg most a kormány megint ígért valamit. Majd lesz valami. Végül is magánórát tudok adni, ha kell.

Mennyire lelkes, és motivált? Hát van egy pedagógusi értékelő lap, az a lényeg, az legyen jól kitöltve, meg az adminisztráció. És mit csinálok a rosszul tanuló gyerekekkel? Elküldöm korrepetálásra. Aztán többet már nem tehetek, nincs is rá időm, energiám, mert haladni kell az anyaggal, mert ha kapok egy ellenőrzést, és nem ott tartok, ahol kellene, akkor az kellemetlen. Különben is: igazából az ő dolga, hogy tanuljon. Én nem tudok helyette leülni, és bemagolni a szorzótáblát / a rendhagyó igéket / a nyelvtani szabályokat / a vegyértékeket … bármit.

Egyet kérdezek: Te, mint szülő, édesanya, édesapa, kinek az osztályában látnád legszívesebben a gyerekedet? Azt a gyereket, akit évek óta nevelsz, akinek minden szusszanását figyelted, amikor pici volt, akinek megígérted, még amikor a bölcsőben feküdt, hogy jó apja, jó anyja leszel, akinek pici fürtös hajába annyiszor beleszippantottál, amikor átölelted…

Kinek adnád oda minden reggel, hogy tanítsa?